Nagyanyám kígyója

 Nagyanyám egy sváb lány volt. Igazi, fehér bőrű sváb lány. Jól állt neki a roma népviselet, mert nagyapám asszonyaként már abban járt. Szép asszony volt és okos.  Azzal együtt, valami furcsaság mindig is volt benne, hogy csak egyet mondjak: a városi rendőrfőnök jó barátja volt, aki mindig tiszteletét tette, ha a romák miatt a nyomozók arra szimatoltak. Na, ezt nem szívelte a családban senki sem. Azt mondták nagyanyámra, hogy afféle besúgó, pedig nem az volt. A falubelije, az osztálytársa volt egykor a rendőrfőnök, még gyerekkorukban, és „rajta tartotta a szemét” nagyanyámon. Nem is verte el őt nagyapa sosem. Ezért-e, vagy amúgy sem tette volna, nem tudom. Viszont sokat megtréfálta. Az egyik ilyen tréfájáért nagyapát be is vitték a városi fogdába pár napra. Az történt az egyik nyáron, illetve nyár végén, hogy nagyanyám szilvalekvárt főzött kint az udvaron, a nagy üstben. Már vagy fél napja főtt a lekvár, csodás illata volt. De azon a napon hiába mentünk oda hozzá, hogy mama, mama, mama így, mama úgy, mindig csak elzavart bennünket. Nem értettük, hogy miért nem akar velünk foglalkozni nagyanyánk, miért csak a lekvárt kavargatja azzal a nagy fakanállal? Nagyapa is így volt vele, hogy a szilvalekvár elrabolta nagyanyánkat! Nagyapa igazság szerint még azt sem állhatta, ha nagyanyám mosott, mert ő azt igényelte, hogy állandóan ráfigyeljen, hogy mindig teljes egységben, kontaktban legyenek nagyanyámmal. De ez a nap a szilvalekvárról szólt. Jól van. Ott ült nagyanyám az árnyékban, az üsthöz közel, izzadtan, füstösen, kigombolkozva, ölében a Sanyika. Nagyapa pedig jött föl a hátsó kertből, a rét felöl, valami furcsa vigyorral az arcán, de azt csak mi láttuk, nagyanyám háttal ült neki. Nagyapa megállt a háta mögött, és csak annyit mondott: „Maris, te, hallod?”, utána csak a fene nagy sikoltozás, rohangálás, mert ahogy kimondta ezt nagyapa, egy rézkígyót dobott nagyanyám tekintélyes mellei közé. Hát ez nekünk nagyon jó mókának tűnt, akkorát ugrott a mama, mi meg csak nevettünk rajtuk! Hát őszintén, mi gyerekek, ezen nagyon jól szórakoztunk! De nagyon nehezen nyugodott meg nagyanyám. Az a nap ugyan végig a szilvalekvárról szólt, elrakta üvegekbe, köcsögökbe, amit csak talált a padláson, mindenbe szilvalekvár került, de másnap reggel nagyanyám begyalogolt a faluba. Telefonálni. Igen.

 Lehet, hogy én genetikusan utálom a kígyókat.  Mert nem bírom őket én sem. Itt Gyükésben pedig sok van belőlük. Rézkígyó… Na jó, kér egy kávét? Most mit néz? Nem látott még ilyet? Téglákon főzöm a kávémat, igen, nyáron is így, tűzön. Hogy nem tudta, miért ilyen fekete, miért ilyen kormos ez a kávéfőző? Hát most már tudja. Van valami, amit még nem mondtam el magának: volt egy látásom, látomásom. Nem is tudom, minek nevezzem. Valóságként éltem át. Mély nyomot hagyott bennem. Úgy volt, hogy kávét akartam akkor is főzni, följöttem ide, ehhez a téglás nyári „tűzhelyemhez”, összeraktam a kis gallyakat, hogy lefőzzem a kávémat, és mielőtt meggyújtottam, akkor történt:

A helyszín ugyanitt volt, itt álltam, jó érzésekkel tele, és láttam, hogy onnan a domb felől jön egy kis kígyó, olyan, mint amik itt élnek. De ahogy jött, egyre nagyobb, vastagabb és hosszabb lett. Ez mind gyorsan történt, már csak kb. négy méter volt vissza, és aztán elkezdett rám tekeredni, de akkor már olyan nagy volt, mint egy óriáskígyó. Azok az érzések viszont lassan, pontról-pontra érezhetők voltak: hogy felém jön, engem nézett ki magának, hogy tudja, mit akar, és tudja a gyöngeségemet. Éreztem, hogy már nem siet, mert teljesen biztosan tudja, hogy van ereje és hatalma engem elnyelni. Ekkor már annyira lassú volt ez a történés, hogy egyszerre - amikor rájöttem a kígyó önhitt biztos érzésére, egyszerre belém hasított a tudás: ez a sátán és el akar engem nyelni, tehetetlenné tenni az „ölelésével”, és ahogy már a fejemre kezdett tekeredni, mintha a látásom, a hallásom is el akarná venni, hogy ő uralja azokat is. Tisztán láttam mindezt, és a nagy tehetetlenségemet is. Nem kívánom ezt az érzést senkinek. Megdermedtem. És akkor bennem valahol mélyen, egy rezdülés volt. Ez a rezdülés a bűvöletet megzavarta. Nem az eszemből jött, sokkal mélyebbről jött. Jézus. Jézus neve. Tudtam, ha kimondom, megtörik a kígyó ereje! Biztosan tudtam. Kimondtam! Ennek a tudásnak az erejével! Mert biztosan tudom, hogy Jézus nevében erő van. Hatalmas erő! És képzelje, ahogy ezzel a tudás-hittel, ahogy kimondtam Jézus nevét, azt nem állhatta a kígyó, és elkezdett lassan, nagyon lassan letekeredni rólam! És elkezdett kisebbedni, és visszamenni oda, ahonnan jött. Amikor elérte a domb alját, már kicsike volt, mint a kígyók, akik itt élnek.

 Jézusról ezt írja a Biblia:

 Filippi 2.8-11

⁸Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. ⁹Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, ¹⁰hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, ¹¹s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr. (SZITB)

 1János 3.23a

²³Az az ő parancsa, hogy higgyünk Fiának, Jézus Krisztusnak nevében, (SZITB)

 János 20.29b-31

Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” ³⁰Jézus még sok más csodajelet is mutatott tanítványai előtt, amelyeket nem jegyeztek föl ebben a könyvben. ³¹Ezeket azonban följegyezték, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen az ő nevében. (SZITB)