Bújócska

 Van az úgy, hogy a dolgok egyszer csak eltűnnek…

Mint például? Mint például egy kulcs, egy irat, vagy egy fénykép. Az ember akkor viharosan keresni kezd. És nincs sehol. És akkor leül, és elkezd gondolkodni. Hová tűnhetett? És akkor odanyúl, valahogy akkor már tudja, hol is az a kulcs, vagy az a fiatalkori kép. Na már most. Mi van akkor, ha valami más tűnt el, és bújt el valahol? Mint például? Mint például az önfeledtség, a játékosság, az Élet, az Öröm. Nem is lehet észrevenni, mert van a helyén más: a kötelességtudat, a „teljesítés”, a „megfelelés”, a teherhordozás, na és a vegetálás. A középső lányom, bár 27 éves, még mindig „tündérorientált”, hisz a csodákban, a tündérmesékben, és egyáltalán a tündérekben. Ezt a történetet Nadának ajánlom:

 Hárman vigyáztunk a Lajosra, a másfél éves unokámra: a lányom barátnője, az ő hat éves kislánya, a Manna, és hát persze én. A legeslegjobb lemenni ilyenkor a játszótérre, oda, a szökőkút mellé. Homokoztunk, focizgattunk, már minden másznivalót megmásztak, minden játékot sokszor, sokszor kipróbáltak, de annyira szép volt az este, hogy nem akaródzott hazamenni. Másoknak se, tele volt szülőkkel, mindenféle korú gyerekekkel ez a bekerített játszótér. Kitalálta a Manna, hogy bújócskázzunk! Az lett belőle, hogy ő és az anyukája bújócskáztak, mi meg a Lajossal rohangáltunk utánuk. Hol a Manna számolt jó hangosan húszig, hol az anyukája, aztán kiabáltak, hogy „Aki bújt, aki nem megyek!” Nem diszkréten bújócskáztak, hanem úgy „elevenen”. Manna anyukája amúgy is akkorákat tud nevetni! Hát visszhangzott a játszótér tőlünk, valami nagyon jó hangulat kerekedett, és terjengett, na nem úgy, mint egy nagy fekete felhő, hanem pont az ellentetje!  Akit utolért ez a jókedv, öröm, játék felhő, az először is elkezdte figyelni, hogy ki bújik el és hová, azután azt nézték, hogy: na akkor most megtalálják-e? Észrevettem már akkor, amikor odaértünk, hogy volt ott egy idős kínai házaspár, két szép unokájukra vigyáztak, egy padon ültek, kellő méltósággal, komolyan. Később már azt láttam, hogy a néni, fel-felugrál, ide megy, oda lép, hogy lássa, megtalálja-e Manna az anyukáját, aztán velük nevetett! Mármint ez a méltóságteljes idős hölgy. Létrejött egy lelkes nézőközönség, szurkoltak, hogy a Lajos el ne árulja a rejtekhelyeket, ahogy mindig ment a Manna után. Hát nagyon élveztük mindnyájan ezt a jó kis bújócskázást! És most jön a tündérmese rész! Kb. fél óra elteltével azt a nagyon komoly apukát is rá tudták beszélni a már iskolás iker fiai, és ők is bújócskáztak, összesen 4-5 család kezdett önfeledten bújócskázni, játszani! Mi ez, ha nem tündérmese? Meglett, ami elveszett ebben a nagy, komoly felnőtt életben: egy kis önfeledtség, egy kis boldogság egy átlagos munkanapon, csak úgy, ajándékba. Hát nem csodálatos?

Van két Ige a Bibliában, ami hazafelé menet valahogy a szívembe jött:

¹⁹Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.

²²Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig. Róma 8.19,22 (PB)

 ²⁰Nektek pedig, akik félitek a nevemet, felragyog az igazság napja, sugarai üdvösséget fognak árasztani. Kimentek és ugrándoztok, mint a hizlalt borjak.  Malakiás 3.20 (SZITB)